Dolgozatom célja, hogy a ketto”sséget mint az ukrán társadalom és politika fontos jellemzo”jét bemutassam. Jóllehet a ketto”sség szinte mindegyik poszt-kommunista országra jellemzo”, Ukrajna jelenlegi (alul)fejlettségében meghatározó a szerepe. A ketto”sség részint Ukrajna területi, kulturális és nyelvi megosztottságából, részint viszont a szovjet totalitarizmus által az ukrán társadalomra gyakorolt atomizáló hatásból fakad. Az ukrán függetlenség elso” évtizedében nemhogy nem sikerült legyu”rni e makacs örökséget, hanem épp ellenkezo”leg, a jelenleg hatalmon lévo” poszt-szovjet elit, mint politikai túlélésének szükséges, ha nem is elégséges feltételét szándékosan fenntartotta azt. A 2002. márciusi ukrán választásokat a manipuláció szemléletes példájának tartom, noha következményei a rezsim szempontjából nem feltétlenül kedvezo”ek. A születo”ben lévo” ukrán civil társadalom, ha mégoly gyönge is, kello”képpen rugalmas, és általa van némi esélye Ukrajnának, hogy a poszt-szovjet ketto”sséget demokratikus pluralizmussá, majd remélheto”leg egységgé változtassa.
Lvov és Luhanszk
Akárcsak nyolc évvel ezelo”tt, az 1994-es elnökválasztás idején, ma ismét sikk Ukrajna területi megosztottságáról beszélni, rábökve a térképen a nyugati félre mint az állítólagos “nacionalista”, és a keletire mint az “oroszok uralta” területre, s áhítattal merengeni azon, miként lehetne kétfelé osztani az országot. Azzal azonban senki nem foglalkozik, hogy pontosítsa, melyik politikai ero” hajtaná végre a kettéosztást, azzal pedig még kevésbé, hogy meghatározza azt a vonalat, amelynek mentén a “két Ukrajna” szétválasztható volna.
Mint az elképzelés egykori szülo”atyja, most be kell látnom hátrányait: talán magyaráz és tisztáz egynémely dolgokat, ugyanakkor összezavar és elhomályosít másokat.
Ha valaki ellátogat Ukrajna legkeletibb, illetve legnyugatibb részeire, mondjuk Donyeckbe és Lvovba, óhatatlanul érzi a két régió közötti különbséget, mintha csak két külön országban, két külön világban, két külön civilizációban járna. Az építészeti sajátosságok a legnyilvánvalóbbak. Lvov tipikus közép-európai város; a német gótika, az itáliai reneszánsz, a lengyel barokk utóbb a francia klasszicizmussal és az osztrák modernnel egészült ki. Ünnepnapokon a hívo”k manapság megtöltik számos templomukat, a kis kávézókba pedig mindig is szívesen betértek az emberek egy jót beszélgetni – még a szovjet érában is.
A felszín alatt nem kevésbé lényegiek a különbségek. A nyugati ukránok nem tették sajátjukká a kommunizmust, soha nem tartották a Szovjetuniót a “saját” országuknak, és soha nem hitték, hogy a szovjet hadsereg a felszabadításukra érkezett, sokkal inkább úgy tekintettek rájuk mint akik a korábbi megszállók helyébe léptek. Továbbra is elszántan megkeresztelték gyermekeiket (a hivatalosan tiltott, földalatti görög katolikus, “unitus” egyház kebelében), s a nagymamák továbbra is megtanították a fiatalasszonyokat a hagyományos konyha bonyolult receptjeire; ez a szokás az élelmiszerhiány és a teljes elszegényedés következtében Kelet-Ukrajnából eltu”nt. Nehéz volna elképzelni Kelet-Ukrajnában, ami a nyugat-ukrajnai paraszt számára természetes, hogy minden vasárnap fehér inget, öltönyt és nyakkendo”t vesz magára, kifényesíti cipo”jét és elmegy a templomba. A nyugat-ukránok bizonyos értelemben polgárok, egyfajta bürgerliche Gesellschaft tagjai, amelyet a keleti részen a bolsevikok réges-régen tönkretettek.
Donyeck ékes példája annak, mit építettek helyette: a gyo”ztes forradalom és a proletár internacionalizmus szép új világát. Donyeck vérbeli szovjet város, meg se lehet különböztetni azon ipari szörnyszülöttek miriádjától, amelyeket Donbassztól Kuzbasszig és Norilszktól Karagandáig elnyúló több ezer kilométeres területen terülnek el. E városok legfo”bb látnivalói mind a mai napig a hatalmas Lenin-emlékmu”vek, a Lenin nevét viselo” utcák, terek és gyárak, és persze a pszeudo-klasszikus, a köznyelvben csak sztálini represszánszként emlegetett stílusjegyeket magukon viselo” épületek. Itt más nyelvet beszélnek az emberek, amelyet o”k orosznak hisznek, más templomba járnak (ha járnak egyáltalán), más tévécsatornákat néznek és más politikai pártokra szavaznak. “Proletárok”, pontosan abban az értelemben, ahogyan a nyugatiak “polgárok”: a legfelso” nómenklatúrát és az úgynevezett “üzletembereket” is ideértve, igen kevesen akadnak, akik képesek kimondani egy mondatot nyomdafestéket nem tu”ro” szavak, illetve kibírni egy napot vodka nélkül.
Az elfogulatlan statisztikai adatok megero”sítik a “két Ukrajna” közötti meghökkento” különbségeket:
| Lvov térsége | Luhanszk térsége | |
| Népesség (a teljes népesség %-ában) | 5,5% | 5,3% |
| Válások | 3,9% | 6,1% |
| Házasságon kívül született gyermekek | 2,5% | 5,2% |
| Elítéltek | 3,6% | 7,5% |
| Tizenéves bu”nözo”k | 4,2% | 7,1% |
| Alkoholisták | 3,9% | 6,9% |
| Drogfüggo”k | 2,0% | 4,4% |
| Szifilisz megbetegedés | 2,7% | 7,2% |
| Gonorrhea megbetegedés | 2,7% | 6,7% |
| AIDS megbetegedés | 0,5% | 2,4% |
A politikai eltérések nem kevésbé megdöbbento”ek. A közvélemény-kutatások szerint a nyugat-ukrajnaiak dönto”en antikommunisták, és szovjetellenesek; úgy vélik, Ukrajna számára Oroszország jelenti a legfo”bb veszélyt, míg Amerika a legfo”bb szövetségest; a magántulajdon és a radikális gazdasági reformok hívei, pártolják az ukrán nyelv és kultúra újjáélesztését, a demokratizálást és persze, végso” soron, Ukrajna EU-, illetve NATO-csatlakozását. A keletiek mindennek többnyire az ellenkezo”jére hajlanak. Azt szeretnék, ha Ukrajna csatlakozna az oroszfehérorosz egységhez, ha visszaállítanák a szovjet típusú gazdaságot, ha nagyobb hatalom összpontosulna az elnök kezében, és ha az orosz nyelvet elismernék “második államnyelv”-ként Ukrajnában, ami gyakorlatilag azt jelentené (ahogyan a fehérorosz példa is mutatja), hogy az orosz az egyetlen hivatalos nyelvvé válna az országban.
Egyes megfigyelo”k arra következtetnek, hogy Ukrajna keleti és nyugati fele túlságosan különbözik egymástól ahhoz, hogy egyazon ország keretei között létezzenek, ezért az ország kettészakadása elkerülhetetlen. Paradox módon azonban senki nem tudja megmondani, hol végzo”dne az egyik rész, és hol kezdo”dne a másik. Ukrajna eloroszosítása (késo”bb elszovjetesítése) 300 év alatt fokozatosan ment végbe, régióról régióra. A “két Ukrajna”, a “szovjet” és az “európai” bizonyos értelemben egymásba olvadt, átfedi egymást; oly mértékben átitatja egymást a ketto”, hogy Lvovban is megtaláljuk a szovjet kor maradványait, de Donyeckben éppúgy felfedezhetjük az “ukránság” és az “európaiság” jeleit. A két Ukrajna mint két szimbólum, mint a jövo”t meghatározó két választási leheto”ség létezik egymás mellett: “vissza a Szovjetunióhoz” vagy “vissza Európához” (ahova állítólag egykor tartozott Ukrajna).
A maguk sajátos “ukránságával” és “oroszságával”, “európaiságával” és “szovjetségével” nemcsak a Lvov és Donyeck közötti területen fekvo” ukrán régiók rendkívül változatosak, hanem az egyes emberek ideológiai vonzódása is. Az ukránok jórészének identitása igen bizonytalan és homályos. Valójában ketto”nél jóval több “Ukrajna” létezik; de ez a “ketto”” a leginkább látható, a legpontosabban meghatározható, miközben a ketto” közötti hatalmas – földrajzi, emberi és ideológiai – tér megleheto”sen képlékeny és változatos.
E tér akár a “harmadik Ukrajna”-ként is felfogható: többnyire láthatatlan, hangtalan, bizonytalan, határozatlan, ideológiailag kétarcú és önmagában ellentmondásos. A politikai küzdelemnek inkább tárgya, mint alanya, a két kisebb, ám nagyobb hangú, a “szovjet” és az “európai” Ukrajna között dúló elnyúló küzdelem fo” csatatere és trófeája.
“Mehetne még rosszabbul is…”
A közvélemény-kutatások azt bizonyítják, hogy az ukrán társadalom nem egyszeru”en szélso”ségesen megosztott, gyakorlatilag minden lényeges kérdést tekintve (az egyetlen kivétel talán a területi integritás kérdése). Azt is megmutatják, hogy az egymással versengo” csoportok, az “oroszbarátok” és az “ukránbarátok” (vagy pontosabban a szovjet-pártiak és az Európa-pártiak) kisebbségbe szorulnak, a többség ugyanis azoknak az alaktalan tömegébo”l áll össze, akiknek “mindegy”, akiket ez a kérdés “nem érdekel”, akik “bizonytalanok” vagy “nem válaszoltak” (netán “megtagadták” a válaszadást). A kétarcúság e példája legnyilvánvalóbban az 1996-os országos fölmérés során leplezo”dött le, amikor 1200 személyto”l kérdezték meg, hogy mely politikai irányzatot támogatja. 13% a kapitalizmust választotta, 20% a szocializmust, 25% nem támogatott senkit, 22% volt bizonytalan és – nota bene – 18% állította azt, hogy mindkét oldalt támogatná, tehát a szocializmust is, és a kapitalizmust is, csak ne legyen konfliktus.
1997-ben, amikor Ukrajna a legmerészebben flörtölt a NATO-val, a válaszadók 38%-a állt Ukrajna társult tagsága mellett, 21% határozottan ellenezte, míg 41% bizonytalan volt. Ugyanabban az évben, amikor 14%-ban értettek egyet Ukrajna kelet-európai szomszédainak társult tagságával, 10% ellenezte, 30%-nak nem volt határozott véleménye, 46%(!) pedig nem foglalkozott a kérdéssel. A válaszadók 25%-a vélte úgy, hogy Ukrajna legfo”bb ellensége Oroszország, 23% tekintette a legfo”bb szövetségesnek, a többiek mindkét állítást tekintve bizonytalanok voltak.
1998-ban csaknem ugyanannyian értettek egyet azzal (36%), illetve utasították el (37%) azt az állítást, hogy “haladék nélkül népszavazást kell kiírni, és a baráti szovjet népek unióját újjá kell alakítani” (27% volt bizonytalan). Ugyanebben a kérdo”ívben, ugyanezeknek a válaszadóknak egy másik kérdést is föltettek: “Egyetért-e azzal, hogy Ukrajnának, minden fennálló nehézsége ellenére függetlennek kell maradnia?” A válaszadók 61% egyetértett, 19%-uk nem értett egyet, 20% pedig bizonytalan volt. Azok, akik az Unió újraegyesítését kívánatosnak tartották (36%), csaknem kétszer annyian voltak, mint akik ellenezték Ukrajna függetlenségét (19%). Vagyis a Szovjetunió újraegyesítésének hívei majdnem felerészben úgy vélik, hogy a megújított szovjet keretek és az újszülött nemzeti függetlenség valahogyan összeegyeztetheto”.
Egyes publicisták ezt a jelenséget “poszt-szovjet skizofréniá”-nak nevezték el, míg mások önironikusan viccelo”dnek a nemzet riasztó képlékenységén, “amelynek fele, legalábbis a közvélemény-kutatások szerint, semmiféle kérdésre nem tud határozottan válaszolni. Egyetért vagy nem ért egyet? Szereti vagy nem? Akarja vagy nem? Vajon él vagy csak túlél? Létezik egyáltalán? Mindez bizonytalan.” A szociológusok pontosabban is meghatározzák e jelenséget – társadalmi ambivalenciának mondják. Ami abból adódik, állítják, hogy az emberek egymással ellentétes, össze nem egyeztetheto” nézetekhez és értékekhez köto”dnek. Ez jellemzo”en átmeneti ido”szakokban kerül felszínre – amikor két eltéro” politikai kultúra, a társadalmi (politikai, gazdasági, so”t nyelvi) viselkedés két eltéro” modellje ütközik össze. A kétarcú tudat mitikus, irracionális módon kibékíti az összeegyeztethetetlen értékeket és modelleket; afféle varázseszközként mu”ködik, amely valamelyes lelki békét nyújt az egyénnek a békétlen körülmények közepette, amikor “a választás jogáért felelo”sségvállalással, a szabadságért bizonytalansággal, az egyenlo” esélyekért pedig kritikus önértékeléssel kell fizetni”.
A “kétarcú tudat” természetesen pozitív szerepet játszik, mivel megvédi a társadalmat mint egészt és az egyes embereket a változó világ tarthatatlan kihívásaitól és elkerülhetetlen lelki traumáitól. Hosszú távon azonban kibírhatatlan teherré lesz, kollektív neurózissá válik, mely önként kínálkozik az új ideológusoknak a szakavatott manipulációra. A stabilitás csúf stagnálássá lesz, az ambivalencia belso” ellentmondássá. A lebego” identitású emberek, akiknek nincs határozott elképzelésük arról, mi volna országuk számára az optimális választás, nehezen állnak ellen az agymosásnak; szinte magától érteto”dik, hogy o”k lesznek a hivatalos propaganda, a tekintélyelvu” zsarolás és a politikai manipuláció legfo”bb célpontjai.
Mondanom sem kell, hogy a poszt-szovjet oligarchia elemi érdeke a társadalmat atomizált, összezavart és elidegenített állapotban tartani. Mindent elkövet, hogy megakadályozza az ország polgári és demokratikus fejlo”dését, amely ha bekövetkezne, objektív (és sportszeru”) politikai versenyre kényszerítené tagjait. Ez végso” soron politikai hatalmuk, valamint hatalom-alapú gazdasági privilégiumaik elvesztésével járna. A kormány “bármit lehet” hozzáállása széles körben tapasztalható cinizmust és érdektelenséget keltett minden iránt, kivéve a napi túlélést, melyet csak kisebb örömök tesznek könnyebbé.
Az igazi probléma, amellyel a poszt-szovjet törvényhozásnak szembe kellett néznie Ukrajnában a függetlenné válás után, az olyan életképes ideológia hiánya volt, amelyre államot lehet alapozni. Oroszországtól eltéro”en Ukrajnában az etnikai nacionalizmus gyenge, a birodalmi nacionalizmus pedig halott volt. Az ukrán polgári nacionalizmust, természetesen, elméletileg föl lehetett volna építeni. E választást azonban ero”s civil intézményeknek és demokratikus eljárásoknak kellett volna megtámogatniuk; fejlett civil társadalomra és átlátható politikai és gazdasági viszonyok megteremtésére lett volna szükség. Ezzel a mélységesen korrupt és alkalmatlan poszt-szovjet elit politikai öngyilkosságot követett volna el. De senkinek nem állt szándékában ilyet tenni.
A sajátos Ersatz-ideológiát, amely a függetlenség óta uralkodik Ukrajnában, negatív módon lehet meghatározni. Elo”ször is azon a feltevésen alapul, hogy jóllehet a dolgok rosszul mennek, mehetnének még rosszabbul is. Így hát, kérdezi az oligarcha-uralta média, nem bölcsebb-e elfogadni a meglévo” helyzetet, ahogy van, ahelyett, hogy mindenféle o”rült igényekkel és radikális javaslatokkal rázkódtatnák meg a hajót? Korruptak volnának a hivatalnokaink? Lehet, de hiszen mindenfelé korrupciós botrányokat látunk! Csak vessünk egy pillantást a modellszeru” nyugati demokráciákra, Németországra és az Egyesült Államokra! Ne feledjük, hogy a mi demokráciánk végül is még csak tízéves! Azt állítják, hogy a választás csupán bohózat? Semmivel sem tökéletlenebb, mint a totalitarizmusból épp csak kilábalt társadalmunk. Egyébként sem olyan rossz a helyzet, mint Fehéroroszországban vagy Üzbegisztánban. Azt mondják, romlik az emberek életszínvonala? Lehet, ugyanakkor nem bonyolódtunk háborúba, mint a balkáni országok vagy Csecsenföld és számos más térség.
A valóságban a rezsimnek nem az adja a hitelét, hogy mit hajtott végre. Nem hamisította meg a választásokat olyan cinikusan, mint Mugabe, nem lopott annyit, mint Mobutu vagy Marcos, és nem ölt meg annyi embert, mint Milosevics, Putyin vagy Sharon. A társadalmi konszenzust, a zlahodát hivatalosan mint a legfo”bb célt és a kormány legjelento”sebb eredményét nevezik meg, ám ennek határozottan negatív dimenziója is van: nem sok rosszat teszünk, mert nem sok mindent csinálunk. A rossz béke még mindig jobb, mint a jó háború, de az ukrán oligarchia “békefenntartó” ero”feszítései furcsának tu”nnek. Ezek az ero”feszítések nem annyira az Ukrajnában amúgy sem igen fenyegeto” “jó háború”, hanem elso”sorban a “jó béke” ellen irányulnak, ez utóbbi ugyanis valós veszélyt jelent a hatalmon lévo” rezsim számára.
A poszt-szovjet nomenklatúrának, annak érdekében, hogy eljátssza a “békefenntartó” szerepet Ukrajnában, fenn kell tartania az államban a megosztottságot, a zavart és a fenyegetettséget. Ha Ukrajnát nem terhelte volna a gyarmati és a kommunista örökség, a hatalom feltalálta volna o”ket. A nemzet “kétarcú állapotá”-nak mesterséges fenntartására irányuló kormányzati akarat a 2002. márciusi választások során fölero”södött.
Az oligarchák “békefenntartása”
A világon mindenütt a demokratikus választások okozzák a legsúlyosabb fo”fájást az autoritárius és fél-autoritárius rezsimek többségének. Általában igyekeznek imitálni a demokratikus eljárásokat és intézményeket: szívesebben tartoznak a nyugati demokráciák nagy presztízsu” klubjához, mint hogy elszenvedjék a páriáknak kijáró üldöztetést. A demokrácia divatos és ára van. A harmadik világ vezeto”i közül azonban csak igen kevesen hajlandók teljes egészében, korrekt módon és ido”ben megfizetni ezt az árat. Helyi sajátosságokra, átmeneti nehézségekre, civilizációs egyediségre és egyebekre hivatkozva felmentésért és engedményekért folyamodnak. Egyes országok, méretükre és hatalmukra való tekintettel, kapnak is felmentést, mint például Oroszország és Kína; mások stratégiai jelento”ségüknek vagy a “mi kutyánk kölyke” megtisztelo” státusának köszönhetik a kivételes elbánást. Ukrajnának nincs olaja, nukleáris energiája, nem játszik jelento”s szerepet a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemben. Az ukrán vezeto”knek nincs más választásuk, mint hogy csatlakozzanak Európához (amit Ukrajna függetlenné válása óta folyton hirdetnek is), máskülönben o”k is Milosevics, vagy legjobb esetben Lukasenko sorsára jutnak.
Számukra minden választás olyan volt, mintha aknamezo”n vágtattak volna keresztül. Egy óvatlan lépés balra vagy jobbra, és repül az egész politikai-gazdasági üzlet. Egyfelo”l tisztában voltak vele, hogy a törvény szélesköru”, szisztematikus és összehangolt megsértése nélkül semmiképpen nem nyerhetik meg a választásokat, mivel az ellenzék mind nagyobb ero”re kapott, míg az o” népszeru”ségük a nullához közelített. Másfelo”l viszont azt is tudták, hogy a törvények túlságosan brutális, nyilvánvaló és cinikus megsértése elso”sorban a kormányzó elit ellen irányuló súlyos nemzetközi megtorlásokat vonhat maga után. Ezért meg kell állapítaniuk a törvénysértések megfelelo” mértékét, formáját és számát, amelyek úgy garantálják számukra a gyo”zelmet, hogy közben nem vezetnek nemzetközi vereséghez. Úgy tu”nik, a “demokratikus választás” játékot a hatalmon lévo” ukrán nómenklatúra eddig több-kevesebb sikerrel u”zte, ám minden újabb próbálkozás alkalmával egyre kevesebbel.
Az elmúlt tíz évben a poszt-szovjet nomenklatúra a “kisebbik rossz”-ként adta el magát a választóknak. Nyugat-Ukrajnában úgy tesznek, mintha o”k volnának a nemzeti demokraták természetes szövetségesei a “vörös fenyegetés” ellen, míg Keleten úgy jelennek meg, mint akik az o”rült nyugati nacionalistákhoz képest fele olyan rosszak sincsenek. Választói bázisuk derékhadát hagyományosan a közép-ukrajnaiak teszik ki, akik a “hatalmi párt”-ot mint a “jó háború” egyetlen alternatívájaként felmutatott “rossz béke” védelmezo”it támogatják. Annak ellenére, hogy nincs tiszta többsége a parlamentben, a poszt-szovjet nomenklatúra abban a helyzetben van, hogy mind a kommunistákat, mind a nacionalistákat – egymás ellen kijátszva, de szükség esetén akár a másik féllel való koalícióval zsarolva – sakkban tudja tartani. A kommunisták és a nacionalisták ugyan nagy ellenszenvvel viseltetnek az oligarchák iránt, ám egymást még jobban gyu”lölik, így aztán mindeddig bedo”ltek a kormányzati zsarolásnak, és akarva-akaratlan belementek a “kisebbik rossz” játszmájába.
Leonyid Kucsma 1994-ben a kommunisták támogatásával nyerte meg az elnökválasztást a hatalomban lévo” “nacionalista” Leonyid Kravcsukkal szemben. 1999-ben ugyanezzel a lendülettel verte meg kommunista ellenfelét, a nacionalisták támogatásával. A kommunisták nem rokonszenveztek Kucsmával 1994-ben, ahogyan a nemzeti demokraták sem 1999-ben, amikor egy számjegyu”re zsugorodott a népszeru”ségi indexe. Ugyanez a “kisebbik rossz” játszma jött be 2000/2001-ben is, a hírhedt lehallgatási botrány idején, amikor a rendkívül népszeru”tlen és lejáratódott Kucsma csupán azért úszhatta meg mentelmi jogának felfüggesztését, mert sem a kommunisták, sem a nemzeti demokraták nem voltak elég elszántak ahhoz, hogy Kucsmát sarokba szorítsák. Mindkét oldal azzal volt elfoglalva, hogy a másik félnek milyen haszonnal járna Kucsma menesztése.
2002-re azonban a “kisebbik rossz” játszma megleheto”sen problematikussá vált. Elo”ször is azért, mert a kommunista párt – részint az ido”sebb szavazók számának csökkenése, részint a rendkívül népszeru”tlen Kucsma-rezsimmel bizonyos kulcsfontosságú kérdésekben tanúsított kétes együttmu”ködése következtében – népszeru”ségét nagyobb részt elvesztette. Másodszor, mert az igen népszeru” ex-miniszterelnök, Viktor Juscsenko vezetése alatt 1991 óta elso” ízben sikerült egyesíteni a nemzeti demokraták széles táborát “A Mi Ukrajnánk” pártjában. Harmadszor, mert az 1997-ben elfogadott és 2001-ben módosított választási törvény értelmében a 450 ukrán parlamenti képviselo” felét szavazatarányos alapon kell megválasztani, a másik felét pedig közvetlenül, “többségi” alapon. Ez azt jelentette, hogy a hatóságoknak ugyan továbbra is módjában állt jelento”s mértékben befolyásolni a választásokat a “többségi” rendszeru” választási kerületekben, de a szavazatarányos kerületekben leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött az eredmények meghamisítása. Végül tovább bonyolította a helyzetet, hogy 2001. szeptember 11. után, amikor a Nyugat és Oroszország közeledni kezdett egymáshoz, Amerika számára jobbára megszu”nt Ukrajna geopolitikai jelento”sége, vezeto”i pedig bizonyos fokig elvesztették a “mi rossz fiaink” elo”nyös státusát.
Kucsma azonban mindenáron meg akarta nyerni a csatát. Számos megfigyelo” úgy véli, hogy a legutóbbi parlamenti választás csupán a Kucsma utódlásának kérdését megoldó 2004-es elnökválasztás elo”játéka volt. Ha igaz, hogy a hatalomban lévo” elnöknek csupán két leheto”sége maradt, a Milosevics- és a Lukasenko-féle, nyilván az utóbbi mellett fog dönteni. A legutóbbi választási kampány inkább igazolta, mint cáfolta ezt a feltételezést.
A politikai ellenzékre, támogatóikra és szimpatizánsaikra, valamint a választási bizottságokra nehezedo” kormányzati nyomás fo”ként egyes régiókban, a kisvárosokban és a falvakban igen ero”teljes volt. A hivatalnokok sokakat megzsaroltak, megfenyegettek, másokat ismeretlen személyek bántalmaztak. A választás napján egyes ukrán régiókban paramilitáris csoport cirkáltak kocsikon egyik választó helyiségto”l a másikig, és a rendo”rök szeme láttára támadtak rá az ellenzék képviselo”ire, szimpatizánsaira. Az ellenzék fo”hadiszállásait itt is, ott is lerombolták, plakátjaikat eltüntették, újságjaikat elkobozták. A hatóságok az ellenzéki jelöltek által szervezett minden második közönségtalálkozót így vagy úgy, de megakadályoztak. Minden tévécsatornát és gyakorlatilag minden újságot kisajátítva a kormány és a kormányt támogató oligarchák rendkívül piszkos kampányba fogtak az ellenzéki vezeto”k, elso”sorban Viktor Juscsenko és Julia Tyimosenko ellen.
Ukrajna kétarcúsága ismét a kormány legfo”bb üto”kártyájának bizonyult. Nem lévén esélye, hogy sok szavazatot nyerhet Nyugat- és Közép-Ukrajnában, Kucsma és támogatói úgy döntöttek, az inkább elszovjetesített, oroszbarát Donbaszkba és más kelet-ukrán oblasztyokba vetik be magukat. Mint egy kanadai megfigyelo” találóan megjegyezte, “visszanyúlva a kelet-ukránok mozgósításának hagyományos módszeréhez, ellenfeleiket »nacionalisták«-nak kiáltották ki”. nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a “nacionalista” szóhoz hagyományosan ero”sen negatív jelentés tapad. A szovjet ido”kben a “burzsoá nacionalista” kifejezés súlyos bu”nt fedett (amelyért 5-to”l 15 évig terjedo” börtönbüntetést szabhattak ki); a közismert mondás szerint “az ukrán nacionalisták az ukrán nép legfo”bb ellenségei” (so”t, karöltve az “amerikai imperialistákkal” és a “cionistákkal” az egész emberiség ellenségei). A sors iróniája, hogy az elnöki rendszert támogató “Egységes Ukrajnáért” nevu” párt, kijátszva egymás ellen a keletieket és a nyugatiakat, továbbá vakon bízva az orosz politikusok és a tömegkommunikáció propagandisztikus támogatásában, nekilátott Ukrajna megosztásának. Akárcsak Kucsma 1994-es kampánya idején, ekkor is rémiszto” történetek járták arról, miként zárják le azonnal az orosz határokat, vezetik be a vízumkényszert, szüntetik meg az olaj- és gázszállítást, zárják be a vállalkozásokat és “ukranizálják” az embereket, ha Juscsenko és “A Mi Ukrajnánk” kerül hatalomra.
Sem Juscsenko, sem Tyimosenko nem reagálhatott a nyilvánosság elo”tt az o”ket ért legdurvább támadásokra (Juscsenko például arra, hogy kedveli a “nyugat-ukrán fasisztákat, mi több, az apja maga is náci kollaboráns volt; vagy arra, hogy felesége, aki korábban amerikai állampolgár volt, a CIA ügynöke). A szociológusok becslése szerint ez a propaganda “A Mi Ukrajnánk”-nak 5-6%-nyi szavazatába került, fo”ként azoknak a nyugdíjasoknak az ellenszavazatai miatt, akik ingadoztak a (hagyományosan nyugdíjemelést ígéro”) kommunisták és (a miniszterelnökként a nyugdíjemelést végrehajtó) Juscsenko között. Fölteheto”en további három százalékot loptak el Juscsenkótól különféle technikákkal a szavazás és a szavazatszámlálás folyamán. (Az adat eléggé valószínu”nek tu”nik, az exit poll, illetve a párhuzamos számlálások is megero”sítik ezt.)
S ez még nem minden, “A Mi Ukrajnánk” ugyanis országos szinten 23%-nyi szavazatot kapott. A kommunisták tíz év óta elo”ször végeztek második helyen, 20%-kal, az elnököt pártoló “Egyesült Ukrajnáért” pedig harmadik lett, kétes 12%-ával, annak ellenére, hogy a gyo”zelem érdekében messze a legtöbb pénzforrást, média- és “adminisztratív” ero”t vetett be. Egy másik média-oligarcha csak 6%-ot ért el, míg az elnököt támogató oligarchák a 4%-os küszöböt sem lépték át. Ugyanakkor a Kucsma-rezsim két radikális ellenfele, az Ukrán Szocialista Párt és Julia Tyimosenko tömörülése 7-7%-ot szerzett, annak ellenére, hogy a médiából kiszorultak, a választási kampány során pedig folyamatos obstrukciót kellett elszenvedniük a régiókban.
Ezek az eredmények a születo” ukrán demokrácia gyo”zelmeként is értékelheto”k, de mindenképpen jelzik, hogy az ukrán társadalom politikailag egyre érettebb, és kevésbé fogékony a hivatalos manipulációra, illetve az agymosó propagandára. A többségi elvet követo”, egy mandátumú választókerületek eredményei azonban nem jogosítanak fel az optimizmusra. Ezekben a hírhedt “adminisztratív ero”k” (azaz az adminisztratív úton a választókra gyakorolt törvénytelen nyomás) verhetetlennek bizonyult, és meghozta az “Egyesült Ukrajnáért” földcsuszamlásszeru” gyo”zelmét. Az elnököt támogató ero”k, az ún. “függetlenek”-kel együtt, akik csaknem kivétel nélkül csatlakoztak az “Egyesült Ukrajnáért”-frakcióhoz, ezúttal is biztosították a parlamenti többséget, és azt a kényelmes helyzetet, amelybo”l a kommunistákat és a nemzeti demokratákat ki lehet játszani egymás ellen. A választási fordulatnak számos oka van; e helyt csak ketto”t említünk meg. Elo”ször is, a helyi hatóságokat jobban motiválja, ha meghatározott kormánypárti jelölteket támogathatnak az egy mandátumú választókerületekben, mint ha az elvontabb pártlista mellett kell küzdeniük. Természetesen maguk a jelöltek is aktívabban tudják képviselni önmagukat, mint egy pártlistát. Másodszor, az emberek személy szerint is jobban függnek attól az egyéni jelöltto”l aki gázt hoz a körzetbe, új munkahelyeket teremt a helyi üzemben, kifizeti a nyugdíjakat vagy megvesz a helyi kórház számára valamely nélkülözhetetlen fölszerelést (esetleg mindezt nem teszi meg).
Leonyid Kucsma jó szemu” politikusnak bizonyult, amikor tavaly megvétózta az új törvényt, amely tisztán szavazatarányos rendszert vezetett volna be Ukrajnában. O” maga a tisztán többségi rendszer mellett állt, így fogadták el a vegyes szisztémát, a kormány és az ellenzék között született kompromisszumos megoldásként. ennek értelmében pártlistáról kerül a parlamentbe a 450 képviselo” fele, míg a többiek a választókerületekbo”l jönnek, ahol az “elso”é a mandátum” alapon választják meg a képviselo”ket. Könnyu” kiszámolni, hogy szavazatarányos rendszer esetén az ellenzéki pártok még a kommunisták nélkül is oligarchia-ellenes többséget alkottak volna. Ha viszont megmaradt volna a többségi rendszer, az “Egyesült Ukrajnáért” nemcsak a többséget szerezte volna meg szövetségeseivel, de fölteheto”en mino”sített többsége volna. Tehát akár alkotmányt is módosíthatna, s ezzel új hatalmat adhatna Kucsma kezébe, akinek második (egyben utolsó) ciklusa 2004-ben jár le, de közép-ázsiai módra akár még a választásokat is helyettesíthetné “népszavazás”-sal.
A “zsaroló állam”
E két Ukrajna, bármennyire képzeletbeli, mégiscsak valóságos. Nyugat-Ukrajna inkább a demokrata pártokat és jelöltjeiket támogatja mind a szavazatarányos országos listán, mind a választókerületek helyi jelöltjeinek küzdelmében. Ezek az emberek választási rendszerto”l függetlenül többé-kevésbé ugyanolyan parlamentet választanának. Dél- és Közép-Ukrajna Kucsma embereit és a kommunistákat támogatja mind a szavazatarányos, mind a többségi keretek között. A parlament, választási rendszerto”l függetlenül, itt is nagyjából ugyanolyan volna. A problémát ezúttal is a “harmadik” Ukrajna okozza, mivel az országos pártlistán a demokratákat támogatja, az egymandátumos választási kerületekben azonban megadják magukat a mindenható “adminisztratív ero”k”-nek.
Ám egyre ero”sebbé válik az ellenállás. Számos jel mutat arra, hogy a hatalmon lévo” rezsim Közép-Ukrajnában fokozatosan veszít erejébo”l, és hatalmi bázisa fenntartása érdekében keleti irányba, a hagyományosan kommunisták uralta, ero”teljesebben szovjetesített régiók felé mozdul el. Ez az elmozdulás végül a fél-autoritárius kormányzati rendszer hanyatlásához vezethet Ukrajnában, de arra is megvan az esély, hogy épp az ellenkezo”je történik, és visszatér az ero”szakos totalitarizmus.
Az a régió [figyelmeztet egy ukrán publicista], ahol hatalmas to”ke összpontosul, de nem mu”ködnek a demokratikus mechanizmusok, szörnyu” gondot jelent az államnak, amely már legalább formálisan felismerte, hogy szükség van [demokratikus] értékekre és normális viselkedésre. Donyeckben az elöljárók arra sem adnak, hogyan jelennek meg. Mégis o”k válnak az elnök legfo”bb támaszaivá, legmegbízhatóbb és legígéretesebb partnereivé. A pártlistás választás eredményei megmutatták, hogy [az emberek szerint] hol van a hatóságok helye, míg az egyéni körzetekben lezajlott választások azt bizonyították, mire képesek az elöljárók, ha a túlélésükro”l van szó. Ero”szakot, vesztegetést, fenyegetést és választási csalást – mindent bevetettek. Donyeck ebbo”l a szempontból sajátos eset. A totalitárius “értékek”-et oly gondosan mego”rizték ebben a térségben, hogy itt még mindig ezek határozzák meg az életet. Amíg más ero”k, klánok és emberek nem fogják föl e veszélyt a maga egészében, mindaddig valós ez az esheto”ség.
A donyecki régió volt az egyetlen közigazgatási körzet, ahol az Egységes Ukrajnáért kapta a legtöbb szavazatot. “A Mi Ukrajnánk” régióban lett az elso” (a nyugaton és a középso” országrészben), a Kommunista Párt kilencben (délen és keleten), a Szocialista Párt egyben (Poltavában). Az Egységes Ukrajnáért a legmagasabb arányt a börtönökben, kórházakban és a katonai egységeknél érte el, a szavazóknak gyakorlatilag 100%-a az elnök-párti koalíciót támogatta. A hatóságokat bizonyára ero”sen megkísérti a Donyeck és a börtön-hadsereg minta kiterjesztése egész Ukrajnára.
Ez a forgatókönyv máris nem hat olyan elrugaszkodottnak, ha visszagondolunk az 1999-es elnökválasztásra, de elég utalni arra a Kucsma elnök és segíto”társai között lezajlott állítólagos beszélgetésre, melyet az elnök egykori testo”re, Mikola Melnyicsenko hozott nyilvánosságra. Néhány példa elegendo” hogy megértsük, mi a sikeres választás titka, és hogyan mu”ködik a hírhedt “adminisztratív ero””.
Kucsma (telefonon Jurij Kravcsenko belügyminiszterhez): Itt van Azarov [az Adóhivatal fo”nöke]. Na hát így mu”ködik a mechanizmus. Lényegében minden kollektív gazdaság vezeto”jével van valamilyen ügyük. Ezért össze kell o”ket hívni, minden katonai és adóhatósági vezeto”t… Azt mondjátok nekik: fiúk, ha nem hozzátok össze [töltelékszó] a (szavazat)számot, akkor, ezt mondjátok, ha kell, akkor holnap mind oda kerültök, ahova valók vagytok.
A másik töredék is hasonló, habár itt az elnök Leonyid Derkacssal, a KGB örökébe lépett SBU fo”nökével beszél:
A hadseregnek komoly munkát kell végeznie… Az adóbehajtónak minden faluba, miden kollektív gazdaság vezeto”jéhez el kell mennie azzal, hogy: drága barátom, ugye tisztában van vele, mennyi terhelo” bizonyítékunk van maga ellen, úgyhogy akár már holnap börtönben találhatja magát… És valószínu”leg minden gazdasági vezeto”ro”l több mint elegendo” anyag áll rendelkezésünkre. Igen vagy nem? Valószínu”leg igen. Épp ezért a hadsereg… azaz a hivatal egyetlen teendo”je, hogy komolyan elbeszélgessen az összes kollektív gazdaság vezeto”jével.
Keith Darden, amerikai tudós, a Melnyicsenko Magnószalag-program társirányítója (http://www.wcfia.harvard.edu/melnychenko) azt állítja, hogy – más poszt-szovjet köztársaságokhoz hasonlóan – az ukrán rendszer “zsaroló állam”-ként határozható meg.
A zsarolás [magyarázza] mint az állami elleno”rzés és az együttmu”ködés kialakításának eszköze három alapelemre támaszkodik. Az elso” az állami hatóságok korrupció iránti elnézo” magatartása. Ukrajnában az elit elfogadta, elnézte, a felso” vezetés pedig egyenesen bátorította a korrupciót és a törvénytelenséget, ami általános büntetlenséghez vezetett. A második elem a szélesköru” állami elleno”rzés. Miközben még a törvény megsértését is támogatják, az állam (vagy inkább az elnök által irányított összes elleno”rzo” szerv) továbbra is megfigyeli a törvénytelen tevékenységeket, és információkat gyu”jt róluk. Az elleno”rzo” szerveknek köszönheto”en az állam a hivatalnokok és magánszemélyek botlásait dokumentáló bu”nesetek aktáiból tartalékokat halmoz föl. S – ez a harmadik elem – ha épp szükséges az állammal való együttmu”ködés, az információk alkalmasak a zsarolásra, s a fizetséget nem készpénzben, hanem politikai engedelmességben számolják.
Keith Darden úgy véli,
az így gyökeret vert korrupciót igen nehéz fölszámolni, mivel épp azok húznak hasznot a rendszerbo”l, akiknek hatalmában állna megváltoztatni azt. Az elnök és csapata hatalomhoz jutott, az oligarchák meggazdagodtak, a tömegeket pedig félelemben tartják, megosztják és elnyomják. Így hát az állami elleno”rzés informális módszereit továbbra is fenntartják, és amíg ezek a hatalom alapveto” eszközei, addig aligha valószínu”, hogy felszámolhatók a panamák.
E megfigyelések ugyan éles szemre vallanak, mégis figyelmen kívül hagynak bizonyos jelenségeket, amelyek az ukrán helyzetet még bonyolultabbá teszik. Darden találóan írja le az egyik Ukrajnát, és megfeledkezni látszik a másikról. A sajtót valóban elleno”rzik, de nem teljes egészében; a tömegeket ugyan félelemben tartják és elnyomják, de még mindig képes ellenállásra; az oligarchák ugyan kapzsik és önzo”k, ám korántsem alkotnak egynemu” tömeget, s egyre több “szakadár” pártol át az ellenzékhez. Végül van még egy szereplo” Ukrajnában, amelyet a nemzetközi civilszervezetnek és nemzetközi közvéleménynek nevezhetünk. A nemzetközi kormányzati és nem kormányzati szervezetek igyekeznek az ukrán politikát és gazdaságot az átláthatóság felé terelni és elo”segíteni az autoritárius jelenségek visszaszorítását. E tényezo”k önmagukban nem okoznak mélyreható változást; de együttesen meghozhatják az ukrán kripto-szovjet politikai rendszer oly szükséges átalakulását.
Összegzés
A 2002-es választások az ukrán társadalom mindent átható kétarcúságát, s annak a nemzet politikai fejlo”désére gyakorolt káros hatását egyaránt megero”sítették. Noha az országos listán a demokratikus ero”k meggyo”zo” többséget szereztek, az egyéni kerületekben éppoly látványos vereséget szenvedtek. A hatalmon lévo” elit ismét jó érzékkel aknázta ki az ország kétarcúságát, kijátszva egymás ellen nemcsak a keletieket és a nyugatikat, de az emberek sajátos érdekeit és a nemzeti érdekeket is. Viktor Juscsenko és “A Mi Ukrajnánk” koalíció komoly fenyegetést jelent a tespedt poszt-szovjet rezsim számára; minden okunk megvan rá, hogy úgy véljük, a 2004-es elnökválasztásig Juscsenko marad az elnök-párti ero”k támadásainak célpontja. A Juscsenko-ellenes vonal fo” csapásiránya máris világos: mint államférfit akarják ellehetetleníteni azáltal, hogy szu”klátóköru” nacionalistának mutatják be, elhallgatva vagy elferdítve valódi üzenetét, amely nemcsak a nyugatiakhoz, hanem minden ukránhoz szól, és amely tiszta politikáért, átlátható gazdaságért és törvényes, keresztény értékek szerinti rendért emel szót. Hogy milyen stratégiát alakít ki Viktor Juscsenko és csapata – a jövo” kérdése. Egyelo”re a hatóságok korlátozzák a jelenlétét médiában. Az is csak eztán derül ki, mennyire fogékonyak az ukrán szavazók a hatalom birtokosainak agymosó propagandájára.
Fordította Nagy Mónika Zsuzsanna
Tr@nsit online, Nr. 23/2002
Copyright © 2002 by the author & Transit – Europäische Revue.
All rights reserved. This work may be used, with this header included, for noncommercial purposes. No copies of this work may be distributed electronically, in whole or in part, without written permission from Transit.
Lábjegyzet: A tanulmányt kéziratból közöljük.
Jegyzetek
Two Ukraines? East European Reporter, vol. 5, no. 4 (1992).
Volodimir Vojtenko, Vecsory na hutori po blizu Azii, Den, 2 March 2002, p. 8.
Politicsnij portret Ukrajini, no. 18. Kiiv, Democratic Initiatives Center, 1997, 111-118.
The Economist, 1995. február 4., 27.
Jurij Andruhovics, Kritika, vol. 6, no. 6 (2002. június), 2.
Tatyjana Korobova: Sztrana voszhogyascsego zasztoja? Grani, no. 13, 2002; http://www.grani.kiev.ua
